Glück György
A REGGELI NAP
Kovács úr imádott napozni. Már nem volt fiatal, úgy negyven felé járt és kicsit magas volt a vérnyomása. Emiatt eleinte inkább a reggeli napot szerette. Az nem izzasztotta meg, csak kellemesen átmelegítette a testét. Ha tehette, jó korán kifeküdt a kertbe, amit már hajnalban elöntött a verőfény. Az állítható támlájú, fehér napozóágyat kedvelte leginkább. A kert kellős közepére tette. Kényelmesen feküdt, az ágy vonala követte teste formáját. Napolajra, krémre nem volt szüksége, mindig jó bőre volt. Hamar lebarnult s emiatt sokan irigyelték. A nap a szomszéd kert felől küldte első sugarait. A kerítésen túl rendben ültetett fenyőfák és vad akácok nőttek. Mikor a nap a fák csúcsa fölé emelkedett, Kovács úr birtoka aranyló napsütésben fürdött. A fák fiatalok voltak, éppen hogy elérték a három méteres magasságot. Lassan nőttek, mert nem ápolta, nem locsolta őket senki. Csak a természet gondoskodott róluk. Ráadásul az itt-ott vadon nőtt hatalmas akácok elvették előlük a fényt, elszívták a növekedéshez nélkülözhetetlen nedveket. Az idős szomszédok pár éve már elköltöztek az élők sorából. Felnőtt lányuk örökölte a kertet, aki két szalmaszálat sem tett keresztbe. Így történt, hogy a kert magára maradt, teljesen elárvult.
Teltek az évek, az évtizedek és Kovács úr nem tudta nem észrevenni, hogy ha lassan is, de nőnek a fák. A napozóágyát mindig arrébb kellett telepítenie ahhoz, hogy hosszabb ideig érje a nap. Egyszer csak új szomszédok jöttek a kerítésen túlra. Igaz… hét közben dolgoztak, de a hétvégeken rendszeresen kijártak és rendbe tették a kertet. Ápolták, locsolták a fákat és az asszony még virágokat is ültetett. Az új szomszédoktól új kapukulcsot is kapott. Bizalommal, bár kissé kényszerűen adták, hogy a jó szomszéd bármikor hozzáférjen a vízórájához, ami történetesen az ő kertjükben volt!
Megint eltelt néhány év. A vadon nőtt akácfák lassan eltűntek a szomszédból, útban voltak, szemeteltek és a kis lapos tetős nyaralót is veszélyeztették. A fenyők maradtak s, hogy megszabadultak az akácok kényszerű szomszédságától, gyorsabb növésnek indultak. Kovács úrnak ismét arrébb kellett települnie ahhoz, hogy a saját kertjében nyugodtan hódolhasson ártatlan szenvedélyének. Most már kezdett bosszús lenni! Ahogy nőttek a fák, ő egyre inkább a kerítése mellé szorult, ha napozni akart. Még néhány év és a régen verőfényes kertje teljes árnyékba borul. Fortyogott magában, de nem szólt, nem ereszkedett le hozzájuk. Gondolta, hiába, mert úgy sem tennének semmit. Feküdt az ágyon. Behunyta a szemét. Szája széle meg-meg rándult az undortól. Valamiért, ő sem tudta miért, valahogy viszolygott az új szomszédoktól. A kövér, nagy hasú, jámbor pasitól és a minden lébe kanál feleségétől. Nem is állt szóba velük, csak ha nagyon muszáj volt. Például ha bólogatós locsolójuk véletlenül átlocsolt az ő kertjébe, vagy az akácfák kivágása során a földalatti gyökérzónából föltörő, élni akaró új hajtások ellepték a kertjét:
– Dráma van a kertemben! – Szólt át a kerítésen, köszönés nélkül a házaspár nem kis csodálkozására. Persze sűrű bocsánatkérések közepette tehetetlenül tárták szét a karjukat. Ezzel is csak neki csináltak plusz munkát. Igaz, hogy egyszer áthívták Sanyit az Ő tízéves fiát a hasonló korú fiúkhoz játszani és a srácok nagyon jól el voltak együtt, de ez a dolog aztán nem tudni miért, többet nem ismétlődött meg. Ahogy így berzenkedett, pufogott magában, egyszer csak támadt egy merész gondolata. Ki kéne vágni ezeket a rohadt fákat! De ezt a merényletet, hogy lehet úgy kivitelezni, hogy tettére ne derüljön fény? Okos ember volt, ismét támadt egy ötlete. Úgy kell intéznie a dolgot, hogy a fákat maguk a szomszédok vágják ki! Mikor vág ki valaki egy fát? Ha az elszárad! Itt a megoldás, (!) most már csak azt kell elintézni, hogy az a három húsz méter magas fenyőfa, ami a kertjét árnyékba borítja, kiszáradjon. Mi sem könnyebb ennél, csak kell egy szakember, aki ismeri a növénymérgeket, és megfelelő adagot tud szerezni. Kovács úr talált egy kertészt, akitől megkapta, amire szüksége volt. Most már csak a megfelelő alkalmat kellett kivárni alantas terve kivitelezéséhez. Ennél misem volt egyszerűbb. Az egész hét rendelkezésére ált ez egyszerű művelet elvégzéséhez, mivel a szomszédok dolgoztak és csak hétvégén jöttek ki. Egy nyár végi hétköznapon, mikor csend borult a környékre, Kovács úr lement a pincéjébe ahol gumikesztyűt húzott, fogta az új kulcsát, zsebre vágta a kedvenc bicskáját, a kis üveg mérget és átment a szomszédba. A kulcs könnyen fordult a zárban. A vaskapu simán, csendben kinyílt, a házigazda nemrég olajozta a zsanérokat. A jó Kovács úr gondosan becsukta, maga mögött, és ismét kulcsra zárta a kertkaput. A kulcsot benne hagyta a zárban. Körülnézett a rendezett kertben. Mintha egy díszletbe lépett volna be. Egy levél sem rezdült. Ez a mozdulatlanság gyakori ezen a tájon. Vészjósló. Nagyon nem szerette ezt az állapotot. Véleménye szerint a mozgás az élet, a mozdulatlanság a halál. … és ő most éppen ölni készült. Elhessegette a hirtelen jött gondolatot. Csak az imádott napozás járt a fejében. Alibinek jó hangosan félrehúzta a vízakna vaslemez tetejét. Majd munkához látott. Gyorsan, tempósan dolgozott. Először a felső, a házhoz közelebb eső fánál kezdte. A rövid, de éles pengével véletlenszerűen apró karcolásokat ejtett a törzsön és a talajból itt-ott kibukkanó gyökerek felületét is felsértette. Ezekre a karcolásokra locsolta a mérgező folyadékot. Ezt a műveletsort a másik két fánál is akkurátusan elvégezte. A kis üveg tartalma tejesen el is fogyott. Helyére húzta a vízóra nehéz tetejét, és ahogy jött, távozott. Azért kissé kipirult, megemelkedett a vérnyomása, gyorsabban vette a levegőt, mégis csak „tilosban” járt! A kapun kilépve körülnézett, az utca üres volt. A távolból kutyaugatás, innen-onnan elkésett madárkák csicsergés hallatszott. A kertjébe érve megnyugodott és tudta, hogy most már csak idő kérdése, hogy kitűnő ötlete megvalósuljon! A szomszédban néhány hét múlva csodálkozva vették észre, hogy sárgulnak a fenyőfák. Felülről indult és lefelé terjedt. Az volt a legfurcsább, hogy csak ez a három egy vonalban álló fa sárgult. Se közel, se távol semmi. A kertben minden a legnagyobb rendben van. A házaspár törte a fejét, mi lehet a baj. Talán a talajba került valami vagy betegség támadta meg az egészséges fákat. De látták, hogy a kert túl felén álló fenyőknek semmi baja. Pedig volt olyan pont, ahol a három beteg ágai és az egészségesek lombja összeért. Nem értettek hozzá, csak azt látták, hogy az állapotuk hétről hétre rohamosan romlott. Fájdalommal vették tudomásul, hogy ezt a három fát hamarosan el fogják veszíteni. A törzsek körül sárga, száraz tűlevélszőnyeg borította a talajt. Nem győzték gereblyézni.
Teltek a hetek és beállt az ősz. A keresztcsőrű madarak ellepték a száradó fenyők még zöld ágait. Érett, szétnyílt tobozaiból módszeresen szedegették ki a magvakat. Furcsa látvány volt a félig halott fákon sürgő- forgó virgonc madarak nyüzsgése. A fák egyre csupaszabbak lettek. Végül, mint sárga csontvázak álltak, a halált, az elmúlást hirdetve. A háziak októberre meghozták döntést, a három fát ki kell vágni! A végrehajtáshoz engedélyt kellett kérni. A hivatalnál bejelentették. Aki kint járt, csodálkozott a látottakon, nem értette ő sem, hogy mi történhetett, megadta az engedélyt. A művelet nem volt olcsó mulatság! Egy október végi hűvös napon a favágó teljes felszereléssel érkezett és hegymászó technikával, fentről lefelé haladva nekilátott a munkának. Fél nap alatt végzett a három fával és mozdítható méretű hasábokra aprította. A farakást a kert sarkában, a kocsi beállóban halmozta fel és elment. A háziak szomorúan nézték a csupasz kertet és a farakást.
–Mit fogunk kezdeni ezzel a halom tűzifával… – kérdezték egymástól…
A barátaik között akadtak, akik megörültek a sok száraz fa láttán, mert vidéki házuk kandallójában jól el tudták fűteni. A szállítást egy utánfutóval oldották meg. Órákig pakoltak. A háziak közben víztelenítettek, téliesítették a nyaralót, a kertet bezárták. Ekkor leszakadt az ég! A természet hatalmas, dühödt, korai hóförgeteggel búcsúzott neveltjeitől! A következő tavaszon a háziak szomorúan nézték a fenyők hiányát. Már megbékéltek a megváltozhatatlan helyzettel. Majd ültetünk oda valamit, gondolták. Egy pár utcával arrébb lakó ismerős szomszéd, aki éppen arra járt, felhördült a még földben lévő facsonkok láttán és az orra alatt dünnyögött…
– Az tuti, hogy a szomszédot zavarták a fák…– Még ki is nevette a házaspárt, milyen naivak, hogy erre nem gondoltak.
– Áhhh… hogy jut eszedbe ilyen marhaság… élénk a fantáziád… s ha így is lenne, úgysem tudnánk bizonyítani ennyi idő után… Eljött a következő nyár. Kovács úr számára jól alakultak a dolgok. Erősen elhatározta, hogy ezentúl nem csak reggel fog kifeküdni a kertbe, hanem napközben is. Szokásához híven, korán reggel kelt. A kertje közepére tett kedvenc napozóágyát. Maga mellé tette az újságját, kéjesen elnyújtózott, lecsukta szemét, élvezte a reggeli nap első, melengető, sugarait. Öntelt, elégedett arcán a szája sarkában kis mosoly jelent meg és ott is maradt, míg békésen el nem szundikált. Eltelt néhány év és Kovács úr minden nyáron rendületlenül, napozott tovább…
Az onkológián a kezelőorvos hivatalos hangnemben tájékoztatta a megrendült Kovácsnét:
– Egyértelműen a bőrével kezdődött és az önfejűsége tovább rontotta a helyzetet…
Kovács úr mikor felfedezett néhány szabálytalan sötét foltot a bőrén, eleinte nem gondolt semmi rosszra. Anyajegyek, szemölcsök… úgy vélte ez a korral jár. Mire a háziorvos felszólítására nagy végre rászánta magát a vizsgálatokra, már késő volt. A következő nyáron a nap ismét ragyogóan sütött. A kiirtott fák hiányában zavartalanul ontotta sugarait Kovács úr kertjére. Talán a természet elégtételeként… de az a kert üresen állt. Csak a nyitott, fehér napozóágy árválkodott mementóként a közepén.
#
GGy.
- június